Kard vagy szív? 

Mi van, amikor elfogy az út előttünk, amikor már olyan szenvedéssel jár, hogy döntenünk kell, mert az életünk a tét, hogy maradunk vagy kockáztatunk és más utat választunk..... 

Jó olvasást alább!

A sakkjátszma
Thaiföldi mese alapján; Francois Vallaeys
Élt egyszer egy vitéz harcos. Sok háborút végigharcolt és sokszor kitüntette magát. Idővel azonban belefáradt csatazajba: nem akarta többé hallani a fegyverek csörgését, a sebesültek hörgését, a legyőzöttek jajgatását. Megriadt a kezét bemocskoló tengernyi vértől, visszaborzadt az őt körülvevő sok szenvedéstől.
Otthagyta a hadsereget. Lerakta a fegyvereit: íját és nyilait, lándzsáját, kardját, még a kését is, mindent. Elindult, hogy békét, nyugalmat, csendességet keressen.
Ment, vándorolt szerte az országban, amíg egyszer eljutott egy faluba. Meghallotta, hogy él ott egy bölcs öregember, aki a békesség tudását tanítja mindazoknak, akik kíváncsiak rá.
A harcos felkereste az öreget, aki az erdő szélén lakott egy szerény, ágakból és száraz pálmalevelekből rakott házacskában. A kicsi és szegényes kunyhót csodálatos fény ragyogta be. Megilletődve, várakozó szívvel közeledett a házikó felé. Az öreg kilépett tisztásra. A harcos nyomban látta, hogy a környéken áradó fény az öreg arcáról sugárzó rendíthetetlen nyugalom és derű visszfénye.
- Miért jöttél hozzám? – szólította meg az öreg. 
A harcos elmondta neki, mennyi borzalmas eseménynek volt tanúja és mennyi szenvedést látott. Elege lett véres csatákból és a tömérdek nyomorúságból, szeretné megtalálni a békét és a nyugalmat. 
- Jól van – mondta a bölcs. – Figyelj rám…
Három napon és három éjszakán keresztül oktatta a harcost az öreg. Tanította őt a lélegzés és az összeszedett figyelem művészetére. Tanította az elmélkedés művészetére és arra, hogyan találhatja meg a világ sokféle dolgában rejtőző szépséget. Tanította bátorságra, hogy ha megáll a tenger partján, merjen kiáltani… kiáltson igent az életre! Tanította arra, hogyan hallhatja meg a fák leveleiben lüktető nedvek neszét. Élni tanította őt, egyszerűen csak élni.
Három nap és három éjszaka után a harcos búcsút vett az öreg mestertől és boldogan indult hazafelé. 
De éjszaka, ahogy álomra hajtotta a fejét, előjött minden, amitől szabadulni akart: hallotta a csatazajt, hallotta a sírást és jajgatást, látta a vért és a szenvedést. Fölriadt és eszébe jutott, amire az öreg tanította, de hiába próbált lélegezni, csak kapkodta a levegőt rémülten; hiába próbálta összeszedni a figyelmét, pillantása összevissza verdesett; hiába próbált csendességbe merülni, nem tudott szabadulni a múltja nyomasztó emlékeitől. Minden erőszak és durvaság, amitől menekülni akart, utolérte őt. 
- Hogyan találhatom meg a nyugalmamat? Hogyan szabadulhatnék ezektől a borzalmaktól? – kérdezte kétségbeesetten.
Visszatért az öregemberhez.
- Mester, bocsáss meg. Bárhogy igyekszem, nem tudok megnyugodni. Taníts még, kérlek!
Az öreg pedig újabb három napon és három éjszakán keresztül oktatta a harcost. Tanította őt a lélegzés és az érzékelés művészetére; tanította arra, hogy a látszatot félresöpörve észrevegye a legfontosabbat, a világban csengő-ringó muzsikát.
Három nap és három éjszaka után a harcos ismét elbúcsúzott az öregtől és boldogan, reménykedve indult hazafelé.
- Most már tudom! Megértettem a tanítást, meg fogom találni a nyugalmamat!
De éjszaka, álmában újra csak előjöttek az emlékei: a vér, a háború, a sírás, az asszonyok jajgatása és a szenvedés. Hiába idézte föl, amit az öreg tanított, nem ment vele semmire, nem tudott szabadulni a múltjától. 
Ekkor azonban gyanakodni kezdett, hogy talán nem is benne van a hiba. Talán keveset mondott az öreg, vagy a gyakorlatok voltak rosszak… vagy talán ő maga sem tud semmit. Bizonyára nem más, mint egy ügyes beszédű csaló, aki adja a bölcset. Visszatért hozzá:
- Hallod-e, öreg, a tanításod megint nem ért semmit! Ugyanúgy üldöznek az emlékeim, nem találok nyugalmat. Úgy látom, te nem tudsz tanítani, magad sem tudsz semmit, közönséges csaló vagy, csak az időmet vesztegettem veled. 
Az öreg nyugodtan, tiszta tekintettel mosolygott rá. 
- Így gondolod? Hm. Tegyünk egy utolsó próbát. Tudsz-e sakkozni?
A harcos büszkén bólintott. 
- Jól van. Akkor játsszunk egyet, te meg én. Csupán egyetlen feltétel van: aki veszít, az elveszíti a fejét is. Látod azt a kardot? 
A harcos első pillantásra látta, hogy kiváló, nemes kardot mutat az öreg. Meghökkent, de végül beleegyezett. Letelepedtek a kunyhó elé, a fák árnyékába, és felállították a bábukat.
A harcos fél szeme mindig a kardon volt, az öreg pedig csak a sakktáblát nézte. Öt perc múlva már látszott, milyen jó taktikát választott; szorongatni kezdte ellenfelét. Negyedóra múlva a harcos elveszített egy futót, egy lovat és egy bástyát. Félóra múlva elveszítette a királynőjét és a királya is veszélyes helyzetbe került.
A harcos megrémült. Látta a halálos veszedelmet, amint lehajtja a fejét és az öreg megsuhintja fölötte a kardot; szinte azt is látta, ahogy a feje végiggördül a porban, hiszen épp elég ilyen jelenetet látott már. Az öregre sandított, aki rendíthetetlen nyugalommal folytatta a játékot, föl sem pillantott. Remegni kezdett. 
- Az öreg bizonyosan levágja a fejemet, ha veszítek… Nem fog sajnálni engem, nem számíthatok a könyörületességére. Hogyan menekülhetnék meg?
Lassan, mélyen lélegezni kezdett… hamarosan megszűnt a remegése, már tudott gondolkodni és egyre tisztábban látott. Összeszedte magát, minden figyelmét a játékra összpontosította. Rájött, hogyan védekezzen és hárítsa el a támadást a királyától.
Egy óra múlva leütötte az öregnek egy futóját, egy lovát és egy bástyáját. Két óra múlva a királynőjét. Három óra múlva pedig egyértelművé vált az öreg közeli veresége. Elgondolkodott:
- No most… a bástyával oda… megállj, vén pojáca, két lépés után sakk-matt! Nem menekülsz, enyém lesz a fejed… - elégedetten, az utolsó lépésre készülve, felemelte a bástyát.
Egyszerre új, különös érzés kerítette hatalmába. Egy sosem ismert, mindent átható érzés, amitől megállt a keze a levegőben. 
- Meg kell ölnöm ezt a bölcs öreget? Miért kellene megölnöm? Mennyit fáradt velem… hiszen olyan tompa vagyok, nem sokat értek a tudásából… ő pedig türelmes és jó volt hozzám… Nem, nem veszem el az életét, nem kell a feje - s az öreg bástyája helyett leütötte a legközelebbi parasztot. 
A bölcs ekkor egyetlen mozdulattal hirtelen lesöpörte a figurákat a sakktábláról és rámosolygott.
- Látod, most már csakugyan érted: először, le kell győzni a félelmet. Rögtön utána következik a szeretet.

Csatatutu és a főnixmadár (tibeti népmese)  

 Mi van, ha rosszul működik a rendszer? Hová vezet(het)? Íme egy tibeti népmese, ennek bemutatására!

Halgassátok és olvassátok szeretettel!

Csatatutu és a főnixmadár.m4a (10376841)

Egy kis bevezető után, jöjjön egy MESE, olvassátok szeretettel! 

Az alábbi TIBETI NÉPMESE jól bemutatja, hogy mi történik, ha egy rendszeren belül nincs rend, ha rosszul működik. Azaz, ha az a valaki, akinek a kezében a hatalom van, nem teszi a dolgát, ha elfordul a kisebbtől, gyengébbtől és magára hagyja, ha nem vállalja felelősségét és nem tesz rendet, nem szolgáltat igazságot, akkor az, hogyan hat vissza a nagy egységre. Nincs olyan hosszútávon, hogy a rendszer egy részének szenvedése ne érintené a nagy egészet, hiszen egységben van vele. A rendszer a részeitől függ, elidegeníthetetlenül függnek egymástól. Minden, mindennel összefügg.

A mese azért a végén azt is megmutatja, hogy a hatalmas főnixmadár, aki nem törődött a kis csatatutu segélykiáltásával, a végén végül is nem áll bosszút a kis madáron - aki önmaga védte meg magát, illetve utolsó fiókáját -, hanem megszégyenülve elrepült. 
Ez a mozzanat azért végül reménykeltő, hogy a madarak királynője a bosszúállás helyett - amit hatalmából kiindulva megtehetett volna -, inkább befelé fordult, elszégyellte magát és mégiscsak belátásra tért, arra vonatkozóan, hogy valamit talán nem csinált jól, valamit elmulasztott: hogy nem adott időben segítséget, hogy nem szolgáltatott igazságot. Talán mégis csak van lelkiismeretfurdalása, megbánása, ami végül azért jó, mert így lehetőség van arra, hogy valami máshogy legyen, más következzen, hogy meggyógyuljon a "rendszer", hogy rend legyen a benti, kinti birodalomban egyaránt.

A mese visszatérő mondatatának értelme, miszerint, ha nincs időben orvosolva a baj, az óriási károkat fog okozni az egészben. Itt beszélhetünk akár emberi mikroközösségekről vagy makroközösségekről, családi rendszerről, akár szervezeti működésről, akár egy ország irányításáról. Ami viszont még érdekesebb, ha ezt, egy egyénen belül, még pontosabban magunkon belül vizsgáljuk meg. Ha a mese szereplői mind mi magunk vagyunk, akkor ebben az esetben, mit kezdünk a bennünk lévő, igazságot nem tevő, felelősséget nem vállaló, nagy főnixszel, aki nem úgy viselkedik, mint, ami várható lenne, mint a madarak királynője? Illetve, hogyan tanulunk ettől a harcos, saját lábára álló, kis csatatututól?

Érdemes ezen a szinten is meghallani a mesét és engedni, hogy elinduljon, megmozduljon bennetek valami….

Jó olvasást!

Íme, a MESE: CSATATUTU ÉS A FŐNIXMADÁR
(tibeti népmese)

Egyszer Csatatutu, a kis madár fészket rakott a fűben, és három pici tojást tojt a fészekbe. Megneszelte ezt Pika, a gyík, aki egy közeli odúban lakott. Ez a Pika nagyon szerette a madártojást, lopott, ahol csak tudott. Amint Csatatutu eleségért repült, Pika nyomban ott termett az őrizetlenül maradt fészeknél. Megragadta az egyik tojást, odacipelte az odújához, és nekilátott a lakomának.
Látta szegény Csatatutu, mikor visszaért, hogy a gyík az ő tojását eszi, és sírva átkozta-szidta a bűnöst, de annak csak a farka cikkant, s már el is tűnt az odújában.
Másnap Pika elrabolta a második tojást is.
Szegény kis Csatatutu egészen nekikeseredett, s felkereste a főnixet, a madarak királynőjét, hogy védelmét kérje a gyík ellen.
- Ó, hatalmas főnix, benned van minden reménységem – szólott bánatosan. – Nézz rám, milyen szerencsétlen vagyok! A rabló Pika elragadta a fészkemből két tojásomat, megfosztott két kicsi fiókámtól. Légy a segítségemre, és büntesd meg a gonosztevőt.
De a fényes tollú főnix ingerülten válaszolta előkelő fészkéből, a tölgyfa magasából a jelentéktelen kis madárnak:
- Nem látod talán, milyen elfoglalt vagyok? Hogy merészelsz háborgatni ilyen semmiségek miatt! Gondoskodjék minden anya a maga fiókáiról, és ne másokat zaklasson vele!
Elbúsult Csatatutu, látván, hogy a főnixtől hiába remél segítséget a bajban, és keserűen így szólott:
- Te vagy a főnix, a madarak királynője, ezért is fordultam hozzád segítségért. Lehet, hogy az én bánatom neked semmiség, de nemhiába tartja a mondás: „Ha az apró szikrát idejében el nem oltod, felgyújthatja az egész határt, ha a kis bajra nem találsz orvoslást, nagy szerencsétlenségnek lehet okozója.” Aztán, ha így esik, ne engem hibáztass érte!
- No, tágulj innen, eredj már – felelte bosszúsan a főnix -, eleget hallgattam az ostoba sopánkodásaidat!
Bánatosan és sértetten tért vissza a fészkére Csatatutu. „Minek is fordultam segítségért a királynőhöz – tépelődött magában -, tudhattam volna, hogy a hatalmasokat nem érdekli a szegények, a gyengék gondja-baja. Magamnak kell megvédenem az otthonomat.” Így gondolkodott a kis Csatatutu, s egy hajlékony ágacskából íjat fabrikált, egy száraz fűszálból nyilat készített hozzá, aztán egy közeli faágra telepedett, onnét leste, mikor jön megint Pika, a gyík.
Kis idő múltán meg is látta Pikát, amint tolvaj módra a fészke felé settenkedik. De amint a hátsó lábára ágaskodva ki akarta ragadni a fészekből az utolsó tojást, Csatatutu megfeszítette az íjat, s egyenesen a rabló szemébe röpítette a nyílvesszőt.
Felnyüszített a gyík, s felhemperedett fájdalmában, aztán rohant a folyóhoz, hogy a hideg vízben keressen enyhülést a szemére. Éppen a folyóparton szendergett az oroszlán, ebéd utáni pihenőjét tartotta. A fél szemére vak Pika rohantában nem nézte, hová lép, s véletlenül éppen az oroszlán orrlikában kötött ki. Az álmából felriasztott oroszlán szörnyen megijedt, s nem tudván mire vélni a dolgot, beugrott a vízbe.
A folyó hullámai közt csendesen ringatózott a hatalmas sárkány. Amint megpillantotta a nekibőszült oroszlánt, meglepetésében felröppent a levegőbe. Eközben a szárnya vége éppen azt a tölgyfát súrolta, amelyiken a főnix fészke volt, kipottyant a tojása, és eltörött.
A főnix magából kikelve támadt a sárkányra:
- Te vagy a sárkány, én vagyok a főnix – folyt belőle a szitok. – Te a vízen lakozol, én pedig a földön. Sosem volt egymással semmi háborúságunk. Miért törted hát össze a tojásomat? Tudhatod, hogy mi, főnixek évente csak egyetlen tojást rakunk, nem lehet több fiókánk, csak az az egy. Csak azért kellett fölrepülnöd vízi szállásodról, hogy szétzúzd a fészkemet, megfossz az utódomtól? 
- Ó nemes főnixmadár! – felelte a sárkány. – Csendesen ringatóztam a vízen lefelé, mikor váratlanul rám támadt az oroszlán. Menekülnöm kellett, azért röppentem fel a vízről. Véletlenül értem hozzá a fához, s akaratlan törtem össze a fészkedet. Nem én vagyok hát a bűnös, hanem az oroszlán, őt illeti a szidalom.
Elszánt haraggal támadott a főnix az állatok királyára
- Ó, bölcs főnixmadár! - mentegetőzött az oroszlán. – Békésen szenderegtem a vízparton, mikor egy bolond gyík váratlanul beleugrott az orrlikamba. A meglepetéstől meg a fájdalomtól a folyóba vetettem magam, s így ijesztettem fel a sárkányt. Amint látod, nem én vagyok a bűnös, hanem Pika, a gyík, neki tegyél szemrehányást.
Megkereste a főnix a gyíkot is, de az így vágta ki magát:
- Ó, szépséges főnixmadár! Én semmiről se tehetek. Békésen sétálgattam fűben, ez a nyomorult Csatatutu meg egyenesen a szemembe nyilazott. Fájdalmamban a vízhez rohantam, de eltévesztettem az utat, így kerültem az oroszlán orrlikába. Az meg beugrott a folyóba, és felriasztotta a sárkányt. Igaz, a sárkány zúzta össze a fészkedet, de a bűn csakis Csatatutut terheli. Ő érdemli a büntetést.
Odarepült hát a hatalmas főnix a kis Csatatutu aprócska fészkéhez. De alig fogott bele szidalmakba, a kis madár félbeszakította a dühös szóáradatot:
- Ó, főnixmadár! Segítséget kértem tőled, te meg azt felelted, hogy gondoskodjon minden anya a maga fiókáiról, és ne zaklasson vele másokat. Hát én a magam módján szálltam szembe a gonosz gyíkkal. Ha te aztán nem tudtad megvédeni a saját tojásodat, ne másokat hibáztass érte. Talán nem figyelmeztettelek rá, hogy a kis baj, ha nem talál orvoslást, nagy szerencsétlenségnek lehet okozója?
Mit is felehetett volna a főnix a kis Csatatutu szavaira? Nem szólt semmit, csak megszégyenülten elrepült.

Fotó: forrása: wikipédia

Gyertek és tapasztaljátok meg, hogy mire képes az élőszavas mesemondás. Ezen mesecsoporton a leválás témáját járjuk körbe egy bolgár népmese bölcsességével.

Részletek itt: www.facebook.com/events/434169073789735/

LEVÁLÁS - Avagy (le)válni valakivé

2. RÉSZ

Ebben a részben arról írok, hogy MI A LEVÁLÁS TÉTJE, illetve, hogy milyen árat fizetünk, ha nem állunk bele a feladatba.

Továbbá, hogy MI BEFOLYÁSOLJA ezt a folyamatot.

Az élet, leválások láncolata. A korábbi írásomban - ami egy előadásomon alapszik - krízisként említettem meg, azon belül is, főként, a normatív jellegét emeltem ki, azaz az élet rendjéhez, a fejlődéshez kapcsolódó, szükségszerű, de lélektanilag megterhelő, fájdalmas jelenségről beszéltem, amivel nap, mint nap szembe kell néznünk, de legalábbis életünk különböző szakaszaiban biztosan, amikor egyikből, átlépünk a másikba. Hiszen ezeknél a szakaszoknál mindig elköszönünk, leválunk valakiről vagy valamiről valamilyen minőségben. Amit jó, mindig idejében, minden fejlődési fázisnál meglépni, különben elakadunk, és valami megáll a növekedésben, azaz elálljuk az útját annak, ami pedig haladna szépen a maga kiteljesedése felé.

Ahogyan a fentebbi mondat is utal rá, és maga cím is, a LEVÁLÁS ÉRTELME, az ÖNÁLLÓ SZEMÉLYISÉG SZÜLETÉSE, ami a SAJÁT ÉLET ÉRZÉSÉNEK FORRÁSA. A folyamat érzelmileg megterhelő, annak is, akiről leválnak és annak is, aki éppen leválik. Alapvetően magányos feladat és sok bátorságot kíván. Olyan ez, mint, amikor a mesében a főhős útnak indul szerencsét próbálni, boldogulni, megkeresni önmaga legteljesebb arcát, énjét. Természetesen közben, meg kell vívni a csatáit, találkozik segítőkkel, akadályokkal, ellenfelekkel.

Viszont, ha nem lépjük meg, akkor nagy árat füzetünk: LEMONDUNK SAJÁT ÉLETÜNKRŐL, ezzel együtt a FELELŐSSÉGRŐL ÖNMAGUNK FELETT. Szerepzavar alakul ki. Kicsit, mint a mesékben az álhősök esetében.

Olyan kérdések merülhetnek fel lépten-nyomon, hogy: „KINEK AZ ÉLETÉT ÉLEM? Kinek a döntése ez vagy az? Ki is vagyok én? Mi van?” Ilyenkor valaki más kezébe helyezzük az életünket, kiadjuk a felelősséget valaki másnak. Vállaljon ő felelősséget mi fölöttünk, és akkor hibáztathatjuk, hogy nem jól hozza meg a döntéseket felettünk, életünk felett. Ebben az esetben függni fogunk még inkább ettől a kapcsolattól, egészen addig, míg el nem döntjük, hogy leválunk, azaz, hogy elindulunk, kezünkbe vesszük az életünk fonalát.

Egyébként, ha a fentebbi kérdések már tudatosan felmerülnek és rájuk eszmélünk, akkor az egy tudatváltó pont. Remény lehet arra, hogy ez máshogyan legyen, hogy a fentebbi kérdéseket őszintén megválaszoljuk magunknak. Akkor már kialakul egy párbeszéd belül. Újból lehet tárgyalni magunkkal, hogy most HOGYAN IS TOVÁBB! Ekkor dönthetünk arról, hogy visszavesszük, átvesszük az irányítást önmagunk felett. Ilyenkor már nincs szükség BŰNBAKRA. Ilyenkor már jó, akkor is, amikor éppen nehéz, mert már önmagunkhoz kapcsolódtunk legbelülre.

Tehát, ha nem történnek meg a különböző fejlődési fázisokban a leválások vagy mondhatnám átértékeléseknek, illetve hangsúly eltolódásoknak, akkor azért mindenki nagy árat fizet hosszútávon.

Egy érdekesség, hogy, amikor a LEVÁLÁS témájában készültem az előadásomra, akkor a „LEVÁLÁS", mint kifejezés ízlelgetésével hangolódtam a témára, az alábbiak mentén:

- (Le)válni

- (El)válni

- (Ki)válni

- (Meg)válni

- Válni

Aztán, ahogy így egyszerűsödött a kép, beugrott egy mondás: „Majd elválik! Majd kiderül, majd kialakul”. Szoktuk ezt egymásnak mondani, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mi fog következni, amikor zavaros, ködös a kép. Bizonytalanok vagyunk, hogy hová is kell lépni, mi fog következni, pont, amikor egyik életszakasz lezárul és átlépünk a másikba. Akkor leválunk magáról arról az életszakaszról, annak a feladatairól, szerepeiről és esetleg személyekről is, elgondolásokról, szokásokról is, stb. Elhagyunk egy biztosat, és átlépünk az ismeretlenbe, ahol még nem tudjuk milyen mozgásterünk van, nem ismerjük fejben, hogy mit kell tenni, mert nincs forgatókönyvünk még rá. A korábbi megoldó kulcs már nem működik, újat kell kialakítani. A régiben már nincs mozgástér. Ilyenkor sokszor tehetetlennek és bizonytalannak érezzük magunkat, ködös a kép, mégis el kell indulni, ki kell mozdulni, hogy tisztuljon a kép. Nem látunk messzire előre - ha akarnánk sem -, de ha bátorságot veszünk és elindulunk, akkor mindig látjuk az éppen előttünk lévő lépést. CSAK A CSELEKVÉSSEL TISZTUL KI A TALAJ, AZ ÚT A LÉPTEINK ALATT. Így ismerjük és járjuk be, a még ismeretlen tájat.

Azaz leválunk valamiről, hogy valami új megszülessen, illetve, hogy mi magunk, mint autonóm személyiség megszülessünk.

Hogy ezt a folyamatot, azaz a LEVÁLÁST MI BEFOLYÁSOLJA?

- a személyiségünk, érzelmi beállítódásunk, vérmérsékletünk, stb.

- a korábbi leválásaink minősége, gondolok itt, például arra, hogy mi hogyan váltunk le a saját szüleinkről

- aktuális élethelyzetünk, párhuzamosan fennálló krízisek megléte

- korábbi krízisek, traumák

A következő bejegyzésben arról írok, hogy milyen tulajdonsággal rendelkezik az, aki sikeresen levált, azaz az autonóm személyiség.

Fotó: pixabay

LEVÁLÁS, MINT AZ ÉLET RENDJE - AVAGY (LE)VÁLNI VALAKIVÉ

1. rész

LEVÁLÁS, MINT KRÍZIS, mint alapvető LÉTFELADAT –

Avagy valakivé (le)válni

Említettem jó pár napja, hogy tartottam egy előadást a LEVÁLÁSRÓL egy bölcsődében. De ne gondoljátok, hogy csak a szoptatás körüli leválasztásról vagy a bölcsődébe kerülésről beszéltem. Mert lehet, hogy elsőre azt gondoljátok, hogy körülbelül ezek a témák tartoznak ide, de nem ilyen könnyen kipipálható jelenségről van szó. Hanem, mint az életet átívelő és szakaszoló folyamatról beszéltem, amivel mindig SZEMBE KELL NÉZNI és MEGKÜZDENI VELE, legalábbis, ha összhangban szeretnénk élni magunkkal és környezetünkkel. Csak ekkor van rá esélyünk, hogy valójában KAPCSOLÓDJUNK A JELENHEZ. Egyébként megrekedünk és nem fejlődünk tovább, ha nem tudunk váltani. Ez kicsit olyan, mint, amikor nem vesszük észre, hogy olyan ruhába akarjuk magunkat beleszuszakolni, amit már rég kinőttünk, de ragaszkodunk hozzá foggal, körömmel, pedig nem származik belőle örömünk, mint régen, amiért ma is fel akarjuk venni, hiszen valaha örömet okozott. Csak éppen elfejtettük, hogy az idő múlik és változunk. Így továbbra is ragaszkodunk, közben meg frusztrál, hogy kicsi, hogy szűk, ahelyett el is engedhetnénk és vehetnénk – maradva a ruhás példánál - valami olyat, amiben, habár új és szokatlan, de mégis kényelmes, hozzánk való.

Minden életszakasznak meg vannak a maga feladatai, kihívásai, amiket teljesíteni kell, ahhoz, hogy fejlődjünk és továbbléphessünk a következő fejlődési fázisba. Ahogyan átlépünk egyik szakaszból a másikba, úgy mindig LEVÁLUNK VALAKIRŐL (személyekről) VAGY VALAMIRŐL (pl. szerepekről, elképzelésekről, szokásokról, stb.). A leválást úgy is értem, hogy átalakulás vagy kialakulás. Átalakul valami, valamiből, ami eddig nem volt. Mondhatni, hogy a leválás a fejlődés előfeltétele, normatív krízis. Mindenki életében jelen van. Persze vannak véletlenszerű események, amikor a leválás túl korai vagy túl kései, illetve, ha nem tartozik szokásosan a mindennapi ember életéhez (pl. komolyabb betegség). A nem időben történő leválásra egy-egy példa, ha egy kisbaba túl korán születik meg, válik ki az édesanyja testéből vagy, a másik véglet, ha túl későn válik le valaki a szülői háztól. Itt csak utalnék a mama hotel jelenségre.

Vannak helyzetek, amikor mi nem hozzuk meg a döntést időben, hogy maradjunk vagy menjünk, de vannak olyan helyzetek is, amikor az élet szorít rá a korai, váratlan búcsúra. Bárhogyan is, a leválás egy ÉRZELMILEG MEGTERHELŐ, NEHÉZ FOLYAMAT, ami gyászhoz, veszteségérzéshez kapcsolódik. A továbbiakban, is főként az ÉLETRENDJÉHEZ tartozóként tekintek rá, mint normatív krízisre, mint az élet rendjét szolgáló történésre.

MIT GONDOLTOK, MI IS LEHET A LEVÁLÁS CÉLJA, ÉRTELME?

A későbbi bejegyzésemben erről fogok írni többek között, valamint arról, mi befolyásolja a leválás folyamatát, stb.

Várom válaszaitokat!

Mit adományoz a mese az életnek? 

MIT ADOMÁNYOZ A NÉPMESE?

Abból indulunk ki, hogy hogy minden élethelyzetnek megvan a maga mesebeli párja.

A mese TÜKRÖT AD, amibe bele nézhetünk és rátekinthetünk magunkra kicsit kívülről, megteremtve ezzel az optimális távolságot, amiből biztonságban és őszintén magunkra tekinthetünk. És dönthetünk arról, hogy tetszik-e, amit látunk vagy sem. És ha esetleg, "nem" lenne a válasz, akkor ÚTBAIGAZÍT, hogy merre menjünk tovább.
Tehát a mese tudatosítja a konfliktust.

MESE KÖVETKEZIK - A FÖLD VISSZAVESZI, AMI AZ ÖVÉ /grúz népmese/

Íme:
A FÖLD VISSZAVESZI, AMI AZ ÖVÉ

Volt egyszer egy özvegyasszony egyetlen fiával. Nőtt, növekedett a fiú és látta, hogy mindenkinek van apja, csak ő nem nevezhet senkit apjának.
- Miért van az, hogy mindenkinek van apja, csak nekem nincs? – kérdezte az anyját 
Az anyja felelte:
- A te apád meghalt. 
- Mit jelent az, hogy meghalt? Hogy többé nem tér vissza hozzánk?
- Ő többé nem tér vissza, de mi mind elmegyünk oda, ahol ő van – mondta az anyja. – Senki sem kerülheti el a halált.
Akkor azt mondta a fiú:
- Én senkitől nem kértem az életet, de ha már élek, meghalni se akarok. Elmegyek, s olyan helyet keresek, ahol nem halnak meg az emberek.
Sokáig kérte őt az anyja, ne induljon el, de a fiú nem hallgatott rá s ment keresni azt a helyet, ahol nem halnak meg. Bejárta az egész földet, s ahová csak elért, megkérdezte:
- Van itt halál?
- Van! – felelték neki.
Elszomorodott a fiú. nincs olyan hely, ahol meg ne halnának. Egyszer csak valamiféle mezőn jár, és látja, hogy ott áll egy szarvas ágas-bogas nagy agancsával. Nagyon megtetszett a fiúnak a szarvas agancsa, meg is kérdezte a szarvast:
- Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?
- Olyan hely nincsen – mondta a szarvas -, de míg az én agancsom nem nő meg az égig, nem halok meg.
- Nem – felelte a fiú -, ha örökké nem élhetek, ott is meghalhatok, ahonnan jöttem.
Ment tovább a fiú, bejárt mezőket, völgyeket, elért egy hegyhez. Látja, egy holló ül a sziklán, tollászkodik és tolla hatalmas, mély szakadékba hull. A fiú megkérdezte a hollót: 
- Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?
- Nem – felelte a holló -, de látod, én élni fogok, amíg ez a szakadék meg nem telik a tollaimmal. Ha megtelik, akkor meghalok. Maradj velem, és élni fogsz, amíg én élek!
Belenéz a fiú a szakadékba:
- Nem – felelte -, ha örökké nem élhetek, meghalni ott is tudok, ahonnan jöttem.
Ment a fiú tovább. Bejárt minden földet, odaért a tengerhez. Ténfergett a parton. Nem tudta, hová menjen. Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, semmit sem látott. Harmadik nap látja ám, valami csillog ott a távolban. Odament közel, hát egy kristálykastélyt látott. Körbejárta a fiú a kastélyt, sehol sem találta az ajtót. Sokáig kereste, végre észrevett egy kis csíkot. Kitalálta, ez lesz az ajtó. Nekiállt teljes erejével és, ki is nyitotta. Bement a fiú és látja, ott fekszik egy lány, olyan szép, hogy a nap is megirigyelhette volna, ha meglátja. Egy szempillantás alatt megszerették egymást. Megkérdezte a fiú:
- Gyönyörűségem, el akarom kerülni a halált. Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?
- Olyan hely nincs – mondta a leány – miért keresel hiába? Maradj velem!
Felelt a fiú:
- Nem téged kereslek, hanem olyan helyet keresek, ahol nem halok meg. Másképp ott maradtam volna, ahonnan jöttem.
Azt mondja a leány:
- A föld visszaveszi, ami az övé. Te magad majd nem akarsz hallhatatlan lenni. Mondd csak, hány éves vagyok én?
Ránézett a fiú: ifjú keble, arcának friss rózsái, olyan gyönyörűek voltak, hogy egészen megfeledkezett a halálról. 
- Legfeljebb tizenöt éves – felelte.
- Nem! – mondta a lány. Én a világ teremtésének napján születtem. Engem „Szépségnek” hívnak és sohasem leszek öreg és sohasem halok meg. Itt maradhatnál velem örökre, de magad nem akarsz majd – a föld visszaveszi, ami az övé.
Esküdözött a fiú, hogy sohasem megy el tőle. Elkezdtek együtt éldegélni. Az évek mentek, mint egy szempillantás. Sok minden megváltozott a földön. Sokan meghaltak, porrá váltak, sokan születtek, a földnek egészen megváltozott a képe. De a fiú nem vette észtre, hogy röpül az idő. A lány min csak olyan gyönyörű volt, és ő is olyan fiatal maradt. Elszállt ezer év. Egyszer csak vágyakozni kezdett haza a fiú. Vágyódott az övéihez. Azt mondta:
- Szeretnék elmenni, meglátogatni anyámat és rokonaimat.
A leány azt felelte:
- Nekik már a csontjuk sincs a földben.
Felelt a fiú:
- Hogyhogy? Alig három-négy napja, hogy itt vagyok,mi történhetett volna velük?
Azt mondta a lány:
- Megmondtam neked, a föld visszaveszi az övét. Jó, menj és akármi történik veled, azért magadat okold.
Adott neki három almát, s azt mondta, hogy akkor egye meg, amikor szomorú lesz.
Elbúcsúzott tőle a fiú és elment. Ment, mendegélt, meglátta a sziklát, amelyiken a holló ült. Odanéz a fiú: az egész szakadék tele volt már tollaival és maga a holló is ott fekszik holtan az egész tetején. Könnyes lett a fiú szeme, ment volna már vissza, de nem engedte őt a föld többet. Húzta előre. Ment tovább. Szülőföldjére érkezett, de nem találta sem szüleit, sem ismerőseit.
Kérdezgeti az embereket az anyjáról, de senki még csak nem is hallott róla. Járt egyedül és senki nem ismerte őt. Végre egy öreggel találkozott. elmesélte neki kit keres. Azt mondta az öreg:
- Ez az asszony, én hallottam még a dédapámtól, meg a szépapámtól, élt valaha, de, hogy lehetne annak a fia most életben?
Elszállt mindenfelé a hír erről a fiúról. Mit nem beszéltek róla! Úgy néztek rá, mint egy csodára. Ő pedig egyedül csavargott, nagyon szomorúan. Odament arra a helyre, ahol valaha a házuk állt és csak romokat talált, azokat is benőtte a moha. Eszébe idézte a fiú az anyját, a gyerekkorát, a pajtásait és nagyon szomorú volt. Elhatározta, megeszi az almákat, amiket a kristálykastély úrnője adott neki. Elővette az egyik almát és megette: egyszer csak hosszú ősz szakálla nőtt. Megette a második almát: megrogytak a térdei, meghajlott a dereka és erőtlenül a földre hullott. Fekszik, nem mozoghat már se kezével, se lábával. Magához hívott egy játszadozó gyereket:
- Gyere ide, fiúcska – vedd ki a zsebemből az almát, add ide!
Kivette a fiú az almát, odaadta neki, ő megkóstolta és abban a szempillantásban meg is halt. Eltemettette őt a falu. 

MESÉK ÉS KRÍZISEK TALÁLKOZÁSA (bennem)

Krízistanácsadóként teljesen ösztönösen és természetesen fordultam a mesékhez, és vontam párhuzamot a krízisek és a mesék történései között. A válságok által felkeltett emberi, kreatív erőforrások, amik igazán lenyűgöznek és ezeket igyekszem megkeresni, illetve felhangosítani a hozzám fordulóban, hogy aztán saját erejéből tegyen erőfeszítést önmaga mellett. Ezért is használom a „KREATÍV-KRÍZIS” TANÁCSADÁS elnevezést. Mivel célom nemcsak a megtartás, hanem az előmozdítás a fejlődés irányába. Hadd meséljek erről egy kicsit!

Krízistanácsadóként mindig nagy tisztelettel és ámulattal fordulok, ahhoz a belső erőhöz, élni akaráshoz, ami mozgósul egy válságban lévő emberben. Persze az ellenkezője is igaz tud lenni, de abban közös, hogy valami nagy energia, valami LEHETŐSÉG akkor és ott meg van, aztán, hogy melyik irányba megy az több tényezőn is múlik. Mint akár a mesékben, amikor a főhős útkereszteződéshez ér és nagyon nem mindegy, hogy mit dönt, akkor és ott. Hogy mennyire éber, hogy vannak –e eszközei, van-e tartaléka (hamuba sült pogácsája) , van-e segítője, felismeri őt. Az, hogy hogyan tudja hatástalanítani az ellenséget (pl. betegséget), megmérkőzni, legyőzni vagy éppen kibékülni vele. Nem mindegy, hogy éppen miről van szó, mi az adott élethelyzet, történés, helyszín, ki vagy mi az ellenség, amiben ki kell választani a megfelelő stratégiát, fegyvernemet”, hogy erővel vagy furfanggal vagy, hogy éppen küzdeni kell vagy éppen megállni és elfogadni.

A mesékben éppen úgy, mint a krízisekben, MEGBORUL AZ EGYENSÚLY, valami változásnak történnie kell, hogy (előre)mozduljanak a dolgok. Valami újnak, valami másnak kell történnie, mint azelőtt, amikor még megvolt az egyensúly. Mondhatjuk, hogy az a mód, ahogyan addig éltünk már nem élhető, nem vihető tovább, váltani kell. Újra kell definiálnunk és integrálni magunkat egy másik szinten az egyensúlytalanságból, de ehhez kell valami rendszerező erő, illetve maga a tapasztalat, az útnak indulás, az akadályokkal való találkozás és (meg)küzdés. Azonban, hogy a hatékony megküzdés lehetséges legyen, el kell jussunk a forráshoz is, a saját erőforrásainkhoz, melyeket mozgósítva már lehetséges a győzelem az ellenség felett, illetve önmagunk felett.

 A mesék mintát nyújtanak, hogy hogyan lehet szorult helyzetből felállni, küzdeni, rendeződni, fejlődni. A sikeres megküzdéshez alapvető szempont, hogy a főhős, hogyan tud kapcsolódni önmagához és a világhoz. Mondhatni, hogy a kapcsolódáson múlik minden. Hogy hogyan viszonyul a válságban lévő ember önmagához és a környezetéhez, társaihoz és magához a világhoz. A krízisek pont ezeket a kapcsolódási pontokat rengetik és változtatják meg. Az esetek nagy részében hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez negatív irány – mivel lelkileg nagyon megterhelő helyzetekről van szó -, de valójában ennek nem kell annak lennie, sőt hozhat valami újat, valami új tapasztalatot, amitől többek, árnyaltabbak, bölcsebbek leszünk. Ezáltal az önmagunkhoz való és a világhoz való kapcsolódásunk is megváltozik, átalakul, mélyül.

Néha ezekben a válságos helyzetekben jól jön egy segítő - mint ahogyan a mesében is jól jön egy erdei remete, aki elmondja, hogy éppen milyen eszközre lesz szükség a sárkány legyőzéséhez, vagy ad valami tárgyat is akár, vagy éppen „csak” útbaigazít.  Egy biztos, hogy a főhősnek kell végig menni az úton, más nem tudja helyette megcsinálni. Akkor az egész folyamat az értelmét veszítené. Közvetlenül mindenki csak önmagát képes megváltoztatni. Ha nem ő menne végig az úton, a tapasztalat és így a jutalom sem őt illetné. A segítő táplálékot, védelmet, vigaszt, menedéket tud adni egy darabig, aztán a főhősnek tovább kell állnia, hogy küldetését beteljesítse, hogy megbirkózzon a sárkánnyal. Ez a segítő a kinti világban is megtestesül, de ugyanúgy a benti világban is fel tudjuk fedezni magunkban és ápolni tudjuk a vele való kapcsolatot, azzal, ha felfedeztük, akkor kapcsolódunk is hozzá. Ekkor ő kísérni tud minket a háttérből és, ha szükségünk van rá, akkor előjön és jó szóval illet minket, ha figyelünk rá. Mondhatjuk, hogy Ő, a bennünk lévő Bölcs. Azt gondolom, hogy mindenkibe ott van, csak talán valaki hallgat rá, valaki már a hangját sem hallja. Ezért egy fontos feladat visszatalálni hozzá, amit csak útnak indulással lehet elkezdeni, és ébernek lenni és maradni az út során, hogy meghalljuk, hogy mit súg a fülünkbe. Lehet, hogy eleinte nagyon halk lesz, ezért nagyon figyelni kell! De az már egy jó jel, ha hallunk tőle valamit. De vigyázni kell, nehogy összekeverjük a hangját máséval. Ekkor esélyünk van a Bölccsel találkozni, azaz a belső önmagunkhoz kapcsolódni. Ekkor nagyobb esélyünk van a krízisekből kreatívan kijönni.

A mesékben kimondják, hogy mindig több, jobb lehetsz annál, mint ami egy adott pillanatban vagy. De hogyan, mikor? Általában az önmeghaladás soha nem az egyensúlyi állapotban történik meg, nem a rend világában. Az inkább a következménye lesz.  A mesékben már a legelején, az első harmadban biztosan, hogy megjelenik a hiány, a rend felborulása, a fordulópont vagyis mondhatnánk, hogy beáll a krízis. DE, pontosan maga a KRÍZIS adja meg a kezdő lökést, hogy a FŐHŐS ÚTNAK INDULJON, azaz, hogy a kialakult helyzetben ÚJRATEREMTŐDJÖN, vagy magasabb szinten integrálódjon a hős, mint aki addig volt. Természetesen addig sok mindennek meg kell történnie, a főhősünknek alá kell merülnie az élet vizébe, be kell, hogy avatódjon, akadályokat kell legyőznie ahhoz, hogy újjászülessen. Ezért komoly árat fizet, de a jutalom sem marad el…

Szerintem a MESÉK EGYTŐL-EGYIG KRÍZISTÖRTÉNETEK. Természetesen a mesében egy jó mintát, forgatókönyvet kapunk arra, hogyan lehet jól, fejlődve kijönni szorult helyzetekből, míg a krízisek esetében nekünk magunknak kell végigcselekednie az állomásokat. A mesék a MINTÁT ADNAK a REND VISSZAÁLLÍTÁSÁNAK FORGATÓKÖNYVÉRŐL, addig a KRÍZISEK A LEHETŐSÉGET ADJÁK A VÁLTOZÁSRA, A VÁLTOZTATÁSRA. És miért is ne használhatnánk fel a mesét, mint a rend, az egyensúly visszanyerésének eszközét a krízistanácsadásban.

Visszatérve, ahogyan telt az idő, úgy fokozódott a kíváncsiság bennem, hogy mi is ez a nagy hasonlóság, amit a mese és a krízisek körbeírnak. Aztán, ahogyan meghallottam, hogy létezik a meseterápia, akkor gondoltam, hogy jó lenne megnézni közelebbről is, hogy pontosan mi is ez? Hát megkerestem BOLDIZSÁR ILDIKÓT, aki aztán beavatott nem is olyan régen ennek titkaiba. Azt kell mondjam, hogy odavagyok a meseterápiás módszerért, a szívem közepén kell osztozkodnia a krízistanácsadással, illetve abszolút illeszkednek egymással. Mint a meseterápián megtanultam – azt, amit addig sejtettem -, hogy a mesék az életből táplálkoznak és nincs olyan élethelyzet, aminek ne lenne mesebeli párja. Ebből következik, hogy minden szorult helyzetünkre találhatunk egy mesét, ami képletesen megmutatja, hogyan kell cselekednünk az adott helyzetben. Sőt a mesék azt is kimondják, hogy mindig többek, jobbak lehetünk annál, mint amilyenek az adott pillanatban vagyunk.

Így a krízis tanácsadásban szolgálni tudja a krízis kreatív kimenetelét, sőt! Így a mesék által generált gyógyító erőt szívesen építem bele a tanácsadásba, ha az adott krízis szakasza lehetővé teszi, illetve, ha maga a fordulóponthoz érő ember nyitott erre a módszerre.

Zárásul 1 mondatba tömörítve:

ÁLLÍTSD A KRÍZISEDET A FEJLŐDÉSED SZOLGÁLATÁBA, ÁLLÍTSD A MESÉDET A KRÍZISED SZOLGÁLTAÁBA!

A KÖVETKEZŐ BEJEGYZÉSBEN mesélek még a meséről, annak gyógyító erejéről, illetve, hogy mit tesz az velünk, mit adományoz az nekünk?

VÉDELEM - VÉDEKEZÉS 

- Avagy, amikor a védelem védekezéssé válik 

Tegnap, éppen úton voltam egy konferenciára, az eső csak esett és esett. Az esernyők tették a dolgukat, hűségesen utaztak a magasban, követtél gazdáik mozdulatait, mentek az adott fej után, hol följebb emelkedtek, hol lejjebb ereszkedtek, hol jobbra, hol balra tértek ki. Attól függően, hogy éppen beszűkült-e az út vagy volt-e valamilyen tereptárgy vagy éppen jött -e szembe vele egy másik esernyő, ami hasonló magasságban volt. Ilyenkor rutinszerűen határozottság alapján dőlt el, hogy melyik ereszkedik alább vagy éppen feljebb. Tették a dolgukat, csendes társként, mintha mi sem lett volna ennél természetesebb. Ilyenkor ez a szokás. Szükség is van rájuk, mert megvédenek az esőtől, meg még ki tudja, hogy mitől?!

Ahogyan így haladtam előre, nagyon hálás voltam, hogy nem kell eláznom és nem kell egész napomat vizes ruhában tölteni. Aztán beértem egy aluljáróba, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy már nem kell az esernyő és váltottam, azaz alkalmazkodtam a helyzethez és lejjebb eresztettem az ernyőmet, de még az is lehet, hogy becsuktam. De érdekes látvány volt látni, hogy volt, aki úgy, mint én viszonylag időben rájött vagy észrevette, hogy ide most nem kell esernyő és összezárta az ernyőjét vagy legalábbis félárbocra eresztette – jelezve, hogy észleli a dolgot. De volt, aki meg rezzenéstelen arccal ment a fedett rész alatt hosszasan esernyővel, mint aki észre sem veszi, hogy változtak a körülmények. De biztos ismeritek azt a jelenséget is, amikor ez kinn történik a szabad ég alatt, azaz úgy sétál valaki az esernyőjével, hogy már elállt az eső. No, persze tudom én, hogy egyéni ízlés dolga eldönteni, hogy tulajdonképpen mikor is állt el az eső.

De ebből a konkrét képből vagy történetből kiindulva írom az alábbiakat átvitt értelemben. Ugyanis erről az jutott eszembe, hogy az esernyő, mint az önvédelem eszköze, amivel el tudjuk hárítani a bajt, a veszélyt, hogy milyen fontos, mert védelmet nyújt!

De gondoljátok el, mi van akkor, amikor valaki nem veszi észre, hogy elmúlt a veszély és, akkor is – az esernyős példával élve - maga fölött tartja az esernyőt. Sőt, amikor már ki sem dugja az esernyő alól a fejét, megnézze, hogy megbizonyosodjon arról, hogy elállt -e az eső, hogy szükség van- e még a védelemre. Amikor már nincs önellenőrzés, mert alapból azt állítja, hogy az úgy van és rutinból tolja a többit. Hány félreértést okozva, hány kielégítetlen, valódi kapcsolódás nélküli kapcsolatot maga mögött hagyva. Csak azért, mert egyszer, valaki, valahol ezt és amazt tette, amitől ő esernyőt nyitott és aztán azt úgy is hagyva cipeli és cipeli, rutinból, független, hogy van-e rá szükség..., csak úgy ,mert már megszokta, mert már úgy biztonságos, hiába sok energia, hiába nehéz, de mégis oly ismerős!

Bizony van olyan, hogy alkalomadtán kőkeményen elő kell húzni a védelmező ernyőt, akár napokra és hetekre is használni, mert ez véd meg. De van, hogy a szaggatja-tépi a szél és kiforgatja kezünkből, valóságos sáskát gyártva belőle, akkor ne ódzkodjunk, tisztelettel köszönjünk el és gyorsan keressünk egy másikat, hiszen az már nem véd meg semmitől, maximum csak az az ismerős belőle, hogy fogunk valamit. Engedjük el és ha kell szerezzünk be másikat, ami hatékonyabb...

De könyörgöm!, ne használjuk már folyamatosan esernyőt, amikor süt a nap, mert akkor magunkat fosztjuk meg a melegségtől, a nyári könnyed szellőtől, a közvetlen valódi találkozásoktól, a valódi élettől. 

Te észreveszed, amikor elő kell húznod az ernyőd?

Amikor egy aluljáróba érkezel, akkor Te mit csinálsz? Figyeled, hogy éppen süt-e nap vagy zuhog? 

HOGYAN ÁLLUNK A VIGASZTALÁSSAL?