Védelem - Védekezés - Avagy, amikor a védelem védekezéssé válik
VÉDELEM - VÉDEKEZÉS
- Avagy, amikor a védelem védekezéssé válik
Tegnap, éppen úton voltam egy konferenciára, az eső csak esett és esett. Az esernyők tették a dolgukat, hűségesen utaztak a magasban, követtél gazdáik mozdulatait, mentek az adott fej után, hol följebb emelkedtek, hol lejjebb ereszkedtek, hol jobbra, hol balra tértek ki. Attól függően, hogy éppen beszűkült-e az út vagy volt-e valamilyen tereptárgy vagy éppen jött -e szembe vele egy másik esernyő, ami hasonló magasságban volt. Ilyenkor rutinszerűen határozottság alapján dőlt el, hogy melyik ereszkedik alább vagy éppen feljebb. Tették a dolgukat, csendes társként, mintha mi sem lett volna ennél természetesebb. Ilyenkor ez a szokás. Szükség is van rájuk, mert megvédenek az esőtől, meg még ki tudja, hogy mitől?!
Ahogyan így haladtam előre, nagyon hálás voltam, hogy nem kell eláznom és nem kell egész napomat vizes ruhában tölteni. Aztán beértem egy aluljáróba, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy már nem kell az esernyő és váltottam, azaz alkalmazkodtam a helyzethez és lejjebb eresztettem az ernyőmet, de még az is lehet, hogy becsuktam. De érdekes látvány volt látni, hogy volt, aki úgy, mint én viszonylag időben rájött vagy észrevette, hogy ide most nem kell esernyő és összezárta az ernyőjét vagy legalábbis félárbocra eresztette – jelezve, hogy észleli a dolgot. De volt, aki meg rezzenéstelen arccal ment a fedett rész alatt hosszasan esernyővel, mint aki észre sem veszi, hogy változtak a körülmények. De biztos ismeritek azt a jelenséget is, amikor ez kinn történik a szabad ég alatt, azaz úgy sétál valaki az esernyőjével, hogy már elállt az eső. No, persze tudom én, hogy egyéni ízlés dolga eldönteni, hogy tulajdonképpen mikor is állt el az eső.
De ebből a konkrét képből vagy történetből kiindulva írom az alábbiakat átvitt értelemben. Ugyanis erről az jutott eszembe, hogy az esernyő, mint az önvédelem eszköze, amivel el tudjuk hárítani a bajt, a veszélyt, hogy milyen fontos, mert védelmet nyújt!
De gondoljátok el, mi van akkor, amikor valaki nem veszi észre, hogy elmúlt a veszély és, akkor is – az esernyős példával élve - maga fölött tartja az esernyőt. Sőt, amikor már ki sem dugja az esernyő alól a fejét, megnézze, hogy megbizonyosodjon arról, hogy elállt -e az eső, hogy szükség van- e még a védelemre. Amikor már nincs önellenőrzés, mert alapból azt állítja, hogy az úgy van és rutinból tolja a többit. Hány félreértést okozva, hány kielégítetlen, valódi kapcsolódás nélküli kapcsolatot maga mögött hagyva. Csak azért, mert egyszer, valaki, valahol ezt és amazt tette, amitől ő esernyőt nyitott és aztán azt úgy is hagyva cipeli és cipeli, rutinból, független, hogy van-e rá szükség..., csak úgy ,mert már megszokta, mert már úgy biztonságos, hiába sok energia, hiába nehéz, de mégis oly ismerős!
Bizony van olyan, hogy alkalomadtán kőkeményen elő kell húzni a védelmező ernyőt, akár napokra és hetekre is használni, mert ez véd meg. De van, hogy a szaggatja-tépi a szél és kiforgatja kezünkből, valóságos sáskát gyártva belőle, akkor ne ódzkodjunk, tisztelettel köszönjünk el és gyorsan keressünk egy másikat, hiszen az már nem véd meg semmitől, maximum csak az az ismerős belőle, hogy fogunk valamit. Engedjük el és ha kell szerezzünk be másikat, ami hatékonyabb...
De könyörgöm!, ne használjuk már folyamatosan esernyőt, amikor süt a nap, mert akkor magunkat fosztjuk meg a melegségtől, a nyári könnyed szellőtől, a közvetlen valódi találkozásoktól, a valódi élettől.
Te észreveszed, amikor elő kell húznod az ernyőd?
Amikor egy aluljáróba érkezel, akkor Te mit csinálsz? Figyeled, hogy éppen süt-e nap vagy zuhog?